Ajánlás váciaknak Balázs Imre festészetéről
Balázs Imre festészeti teljesítménye immár kitörölhetetlen része az elmúlt fél évszázad erdélyi és magyar művészetének. Vannak alkalmak és pillanatok, amikor újra foglalkoznunk kell ezzel az életművel. Minden eddig elért hazai és külföldi sikere ellenére újra s újra fel kell hívni a magyar és a váci érdeklődő közönség figyelmét arra, hogy itt él közöttünk egy olyan jelentős alkotó-személyiség, aki a XX. század második fele kimagasló teljesítményeket felmutató erdélyi és egyetemes magyar képzőművészetében is olyan piktúra létrehozására volt képes, mely új értékekkel gazdagította művészetünket. A művész immár több, mint húsz éve Magyarországon él, s azt sem lehet mondani, hogy elefántcsonttoronyba zárkózik, mégis mindez nem köztudott. Igaz, a kilencvenes években figyelme külföld, elsősorban Németország felé fordult, de mindez nem menti fel esetleges mulasztásainkat.
Festőnk 1931. október 26-án született Máréfalván. Nagyszebenben cseperedett az elsőszülött fiúcska, majd Marosvásárhelyre került a család, de megélhetési gondok miatt egy időre Budapestre települtek. Olvasó, érdeklődő, nyitott fiatalként kerül vissza családjával Marosvásárhelyre, a legzivatarosabb időkben, 1945 első hónapjaiban, gyalog, szekérrel, vonattal, s – ahogy mondja – attól fogva tősgyökeres marosvásárhelyiek lettek.
Balázs Imre itt a művészeti továbbtanulás miatt is jó helyen volt, hiszen Vásárhelyen köztudottan nagy hagyományai voltak a képzőművészeti iskoláknak. Bordi András lett a képzőművészeti oktató, s egyben a képtár igazgatója. Ide iratkozott be 1945-ben Balázs Imre, ahol aztán Bordi – ahogy a művész mondja – második apja lett. Bordi meglátta benne a tehetséget. A városi szabadiskola időközben művészeti gimnázium, líceum lett, s hiába mehetett volna Kolozsvárra már korábban, tanára bíztatására itt érettségizett. Az érettségit követően Balázs Imre a bukaresti Képzőművészeti Főiskolára nyert felvételt, ahol azonban román festő tanárnőjével meggyűlt a baja, s nem is folytathatta itt tanulmányait.
Szerencsére azonban 1952-től Kolozsváron ismét kezdhette a Főiskolát. A harmad- és negyedévet Abodi Nagy Bélánál töltötte, aki nagy fontosságot tulajdonított a rajznak, az intelligenciának, ám Balázs erős személyisége nehezen tűrte mestere fegyelmezettségét. Ezt követte élete máig meghatározó rövid, de annál intenzívebb időszaka, az ötöd és a kurtára sikeredett hatodév, amikor a legendás Miklóssy Gábor lett a mestere. Balázs Imre ekkor már igen nagyra értékelte a néhai Rudnay-növendék Miklóssy festői teljesítményét. Balázs Imre egy vallomásában így írt mesteréről: „A Mágusról – Miklóssyról – első ízben a marosvásárhelyi Művészeti Liceumban hallottam. … Ő volt az „Il Pittore”. És ez sokáig így kerengett, mondhatni kiérdemelte életében mindvégig ezt a kitüntető hírnevet.”
Személyisége befolyásolta életét, s ez 1955-ben előtérbe került. Diák társai felfedezték benne a vezetői képességet és IMSZ (hasonló szervezet volt, mint nálunk a DISZ vagy később a KISZ) titkárrá választották, noha addig tagja sem volt a szervezetnek. 1956 őszén a feszült atmoszféra ezen a főiskolán is érezhető volt és megfogalmazódott az az igény, hogy a diákság terjessze elő kívánalmait, javaslatait, kéréseit. Tirnovan Ari Vid és Péterfy László azt javasolta, hogy Balázs Imre legyen a memorandum előterjesztője. Még szinte semmit nem tudtak a magyarországi eseményekről, de a diákgyűlés időpontját 1956. október 24-re tűzték ki. A forró hangulatú diákgyűlésen Balázs Imre öt pontból álló követelést ismertetett. Tirnovan Arisztid Viddel együtt már másnap, 1956. október 25-én letartóztatták és ugyanezen év decemberében hét évi börtönre ítélték mindkettőjüket. Balázs Imre így már letartóztatásában tölti be 25. életévét… 1956. december 29-én szállítják át a hírhedett szamosújvári börtönbe, ahol már ott raboskodott Páskándi Géza is. Balázs Imre büntetését 1957. márciusában öt évre csökkentették, majd 1959. december elején szabadult, több mint három év után.
Egy művész köszöntése okán talán nem szokás a fenti körülményeket taglalni, azonban meggyőződésünk, hogy Balázs Imre teljes további pályájára ez az időszak oly erősen kihatott, hogy lényeges ezek megemlítése, annál is inkább, mert évtizedekig erről beszélni sem lehetett, nem hogy írni…
A szabadulás után Marosvásárhelyre kerülve bizonyos szempontból lassan, más nézőpontból viszont gyorsan kezdte/folytatta hivatását. Fokozatosan ismét rajzolni, festeni kezdett, sőt 1960-ban már munkáját bevették a Szövetség által rendezett marosvásárhelyi megyei tárlatara.
Mindig is vonzódott a sötét tónus-világhoz, a börtön utáni időszakra ez még inkább jellemző, a börtönélmények lélektani hozadéka a fekete-képek korszaka. Ha azonban más technikával dolgozik, azonnal megmutatkozik briliáns manuális készsége, kreatív könnyedsége is. Ez sugárzik ekkoriban készült pasztell-portréiról.
Ezek az évek a kísérletezés, a sokfele figyelés évei, melyek során drámai és harmonikus témák egyaránt jelen vannak témái között, s figura-centrikus szemlélete ellenére stílusban is sokfelé tájékozódik. Csak később derül ki, hogy ez vezet igazi szuverén, csak őt jellemző felfogása kialakulása felé. Banner Zoltánnak 1966-ban adott interjújában plasztikusan fogalmaz és „jól látja saját jövőjét”, ekképpen: „… nagyon alaposan fel kell készítenünk magunkat. Azért lapozunk bele a kubizmusba, mert ez a művészeti irányzat általában a forma logikájára emlékeztet, a futurizmus a XX. század dinamikájából következő síkábrázolási feladatokra emlékeztet, az expresszionizmusból az intenzív belső kifejezés terén elért eredmények tanulságait szűrtem le. Ennyi az egész. Egyébként is úgy érzem, hogy ezeknek az irányzatoknak, külön-külön, egyre kevesebb jelentősége lesz, mert a XX. század képzőművészete egy új szintézis felé vezet…” S valóban: először a kubizmus kemény térformáló építkezése alakítja erőteljesen festészetének alakulását, majd ezt követi – a máig is jellemző – nagyon belülről, nagyon mélyről formálódó szubjektív expresszionizmusa.
Festészetében a tárgyiasság lassan felváltódik áradó festőiséggel. Jellemzően gyorsan dolgozik, képei vázlatok nélkül születnek, a személyiségét amúgy is jellemző lobbanékonysága átültetődik képeibe.
Balázs Imre a hetvenes évektől járja az országot, elsősorban Erdélyt, s sokszor átjut már Magyarországra. Különböző művésztelepi munkák frissítik tematikáját. Különös megújulást jelent Alföld-élménye. Itt szerzett benyomásai élményei nyomán is a föld, a talaj, a nádas fontos attribútumként jelenik meg képein.
Balázs Imre a nyolcvanas évek közepén nagy, s szinte megoldhatatlan dilemma elé kerül. 1986-ban régi ismerőse, a kolozsvári főiskola akkori rektora közli vele, hogy fia ott semmiképpen nem folytathatja művészeti tanulmányait. Így 1987-ben Magyarországra telepszik és a véletlennek is szerepe van abban, hogy egy megürülő váci műterem-lakásban folytathatja életét, alkotómunkáját. A döntés helyességét indokolandóan jegyezzük csak meg, hogy fia 1995-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott.
Balázs Imre sokat dolgozó és sokat utazó festő. 1991-ben Makovecz Imre nyitotta meg budapesti kiállítását a Vármegye Galériában, s a fővárosban ezután következett a 2001-es, jubileumi bemutatkozás a Vigadó Galériában, 70. születésnapja alkalmából.
A festő mindig képes volt a folyamatos belső önvizsgálatra és önmegújulásra.
Balázs Imre festészete egyik innovatív jellegzetességét abban látjuk, hogy milyen dinamikusan alakítja például táj-felfogását. S jeleznünk kell, hogy az erdélyi táj égbetörő látvány-együttesei után milyen bensőségességgel közelít a magyar Alföld „földhöz ragadt” témáihoz is, sokszor redukált színeivel, monokrómhatásaival, melyekben azonban mindig ott az elmélyült odaadás. S bár ma már Balázs Imre eltávolodott a konkrét figuraábrázolástól, megrázó látni e képeinek bensőséges drámáját.
Balázs Imre festészetében esszenciálissá válik technikai gazdagsága. Mindig a kép lényegéhez tartozóan választja meg festőtechnikáját, melyek közül többször alkalmazza a temperát, az akrilt, ezek jótékony hatású keverését. Felületei mindig gazdagok, a kompozíción belül fontosságot tulajdonít annak, hogy a kép szerkezete ne váljék monotonná. A folt és a vonal egyaránt építő eleme, miként a faktúra változatossága is, mellyel szinte testközelségbe hozza a földet, az eget, a nádast, noha esetleg nincs is olyan konkrét, megfogható és hagyományos látványelem, melyekről mindez egyértelműen látható volna.
Ritka következetes és személyes pálya Balázs Imréé, mely engedményeket sosem tett, makacskövetkezetességű és nagyon belülről érlelt. Az is pályája egyediségét mutatja, hogy törekvéseinek mai állásán szinte nem is sorolható be olyan stílus felfogások közé/mellé, melyeket egzakt módon behatárol a művészettörténet-írás. Mint ízig-vérig erdélyi festő mindig távol tartotta magát az (ál)romantikától és a könnyeztető érzelgősségtől. Ő mondandóját egy sajátos robosztus képi fogalmazásmóddal adja elő, melyben a nyugalom és a feszültség, a fent és a lent, a távol és közel, a magas és a mély mindig emberi dimenziókat, értékeket hordoz.
Feledy Balázs, művészeti író, művészetkritikus
Budapest, 2009. október