Balázs Imre szubjektív festői tevékenysége tulajdonképpen egyedül az érzéki képzelőerejében rejlik, és itt azokra a művekre gondolok, amelyek őt mint embert elégítik ki, de amelyekben ugyanakkor szabad játékteret is hagy magának. Így egyidőben esztétikus és /vagy teoretikus is – az elméleti nézet ugyanis eredetileg egy esztétikus nézet. Balázs több mint negyven éven keresztül, művészi pályafutása alatt végig határozottan és következetesen közeledett a festészet azon területe felé, amelyben a szín, a forma és a kompozíció autonóm uralma a képzeletnek és a léleknek egy a valóságnál határozottabb és jobban észlelhető perspektíváját nyitja meg.
…A festő művészi szabadságához tartozik, hogy helytől függetlenül, bárhol ahol vászon, papír és festék áll rendelkezésére, a rögeszméit követve eltűnő vagy éppen nem létező tárgyakat és tájakat idézzen fel. Balázs Imre mind figuratív, mind absztraháló, majd később absztrakt képeiben a Balkánon történt szörnyű eseményekkel és főleg a megkárosított emberek szenvedésének festői megörökítésével foglalkozik.
A festő életrajzi adati alapján feltételezhetjük, hogy a figuratív képeiben olyan emberekkel veszi körbe magát, akikben ő van elrejtve molekulányi részecskékben, akiknek a történetével ő olvad egybe és akikben ő van szétmorzsálódva.
Általánosítva azt mondhatnánk, hogy Balázs Imrére érvényes az, ami minden igazi művészre érvényes: esztétikai tapasztalatában az értelem megtalálására törekszik. Az észlelés alkotásra ihlet, annak a megalkotására, amit még nem fedeztek fel. Ennek a tetőpontja amikor az esztétikus befogadás spontaneitássá válik, a szemlélődés pedig tevékenységgé, ami azt akarja felszínre hozni, ami az esztétikai evidencia pillanatában felsejlik. Annak a konfigurálásáról van szó, ami hallgatólagosan és jelképesen szólít meg minket.
…Annak ellenére, hogy Balázs Imre számára (aki már tanulmányai alatt és azóta is visszautasítja az anyagi nyereségnek szentelt művészi munkásságot) ismeretes volt a befolyásos magyar filozófus és esztétikus, Lukács György (1885–1971), két fő kategóriája, vagyis az „alakítás” és a „visszatükrözés” elmélete, ő mégis inkább az Anna Seghers művészetelméleti gondolkodásának kulcsszava, azaz az „élmény” által befolyásoltak közé sorolható.
…Amit ez az idézet általánosan az „alkotóról” állít, az szerintem ugyanúgy elmondható Balázs Imre képzőművészről, akinek számos műve de főleg a hármas szerkezetű Bosznia ciklusa (figuratív, absztraháló és absztrakt) érthetően és változatosan láttatja a kritikus megfigyelőnek a már majdnem elképzelhetetlen emberi szenvedést valamint Balázs Imre saját „nyílt sebeit”. Ezek a képek által azonban azt is megérthetjük, hogy ő mint művész nem annyira a látható, a tapasztalható külvilágot, hanem inkább egy újabb, átfogóbb szimbolikus valóság jeleinek kigondolását részesíti előnyben. Ezáltal a műveiben úgynevezett hézagok, üres, kitöltendő helyek képződnek és a befogadó vagyis a kritikus szemlélő feladata, hogy értelemmel töltse meg ezeket. A szemlélőnek kell eldöntenie, hogy képes-e és ha igen hogyan a saját érzelmeit, elképzeléseit, álmait és látomásait a kiállított tárgyakra projektálni és az egyes műtárgyakkal asszimilálni. Balázs Imre csak annyiban segít a beazonosításban és az értelmezésben, hogy címet ad műveinek, amelyek értelmezési kulcsokként szolgálhatnak és szolgálnak.
Gerd H. Reitzig
(Filozófus, tanár, Fürstenau, Németország)
Balázs Imre 70 éves, kiállításmegnyitó (részlet), 2001., Fürstenau
A szöveget fordította: Bogyó Löffler Kinga