Balázs Imre kiállítása az Újpest Galériában
(2005. január 28–február 13.)
A művészet történetében a táj, a természeti környezet ábrázolása önálló műfajként a legkülönfélébb izmusok hordozójává vált. A modern festészethez vezető úton elég, ha csak a klasszicizmus „ideális”, illetve a romantika „heroikus” tájtípusaira gondolunk. A 18–19. századi festők akadémiákon elsajátítható, megfelelő motívumkészlettel rendelkeztek ahhoz, hogy fürdőző nimfákkal, antik istenekkel, romokkal „ideális”, vagy viharos háttérrel, göcsörtös fatörzsekkel, köpenyükbe burkolózó vándorokkal „heroikus” hangulatot varázsoljanak a vászonra. A tőlünk függetlenül létező, valóságos táj képi átírása során a tényleges látvány, valamint az áttételesen belekomponált emberi érzelmek és tulajdonságok viszonya a tájképfestészet egyik fő témája, a kettő közötti egyensúly hol harmóniára törekvő, hol feszültséget keltő kialakítása pedig alapvető rendező elve maradt. A művész megörökli elődei, mesterei látásmódját, megtanulja a festék keverésének és felhordásának technikáját, de saját pályája ezután kezdődik: önálló nézőpontot kell kialakítania, csak rá jellemző stílust kimunkálnia, hogy a neki rendelt szellemi ösvényt végig tudja járni, melynek hiteles dokumentációját a megfestett képek teremtik meg.
A már évtizedek óta Vácott élő Balázs Imre – nem csak földrajzi értelemben – messziről indult. Ez leginkább azokban tudatosodhatott, akik tavaly november elején a művész szülőfalujában, az Udvarhely melletti Máréfalván az általa adományozott művekből rendezett állandó képtár megnyitásán jelen lehettek. A falakra függesztett képeket abból a szempontból is érdekes volt végignézni, hogy vajon a kívülálló számára megragadható-e, mit vitt magával útravalóként, s mit hozott haza a művész. Vajon felfejthetők-e azok a rétegek, amelyek a pályakép kronológiáját adják, a marosvásárhelyi, a bukaresti és a kolozsvári művészeti iskolák, a művész-tanárok, Bordy András és Miklóssy Gábor hatásának nyomai, vagy akár az 1956 utáni börtönévek tanulmányokat megszakító, belső számvetésre késztető fizikai és lelki kalandjának mozzanatai. Abban az értelemben semmiképp, hogy az önéletíráshoz hasonlóan valamiféle kép-regény formájában végigmondható életrajzának jól felismerhető néprajzi, történelmi illusztrációs anyagát tárná elénk. Képeinek világa sokkal áttételesebb rétegekből áll össze, a művészt, ahogy barátja, Nagy Pál egyik képének címe is sugallja a „memoria materiae”, az „anyag emlékezete” foglalkoztatja.
Balázs Imre tájvíziókat fest. Már régen nincs szüksége arra, hogy a tájat, a környezetet értelmező, annak léptékét megadó emberalakot is belehelyezzen kompozíciójába. Nem akarja, hogy az emberi figura túlságosan elvonja figyelmünket, hogy a festményt úgy nézzük, mintha az a valaki képzelné el a látványt, s annak az érzései vetülnének elénk. Párbeszédünket a művel – paradox módon – mindinkább megszabadítja az elbeszélő elemtől, s tiszta szellemi és érzéki folyamatokká redukálja. Ezen a kiállításon a szinte idézetként felbukkanó korai biblikus arcok (Ketten, 1969) úgy jelennek meg, mint a „táj szemei”, s rádöbbentenek bennünket arra, hogy a kép is „néz” minket. Ez a találkozás felszabadítja az érzelmeket, s a művész tapasztalatainak és saját gondolatainknak eredményeképpen a kép működni, hatni kezd. Balázs Imre arra törekszik, hogy emberi zajoktól, felesleges „hangosságtól” megtisztított világot örökítsen meg. A nádas (vagy inkább a nádból kibontott festői formák) lendületet, mozgást, finom zeneiséget közvetítenek (Tavasz, 1993), a rönk vagy a facsonk a létezés súlyosságát, egyszersmind a lassú pusztulás állapotát rögzítik (Elmúlás, 2005), a sivatagi homok alig észrevehető szóródása pedig a változékonyság képzetét kelti (Izraeli táj, 1993). Ha életrajzi kapaszkodókat keresünk, akkor valóban az erdélyi „balladás táj” sötét és drámai színvilágának, és a 80-as évek elején felfedezett Holt-tengeri sivatagos és napsütötte vidék kettős élményére mutathatunk rá. A kiállítás a kétféle táj-karakter belső szerkezetének megtalálásához vezető út egyik állomása, a primér látvány mögött meghúzódó közös lényeg keresésének egyik kitüntetett pillanata. Annak idején Ferenczy Károly a nagybányai hegyes-völgyes tájat „biblikusan monumentálisnak” nevezte, Tornyai János pedig egész életében az Alföld sík vidékét, a „nagy sömmit” festette. A fölénk tornyosuló, vagy a lábunk alá simuló táj tehát kétféle festői felfogást követel meg, s a magyar művészettörténet is hagyományosan önálló vonulatként kezeli őket. Balázs Imre a Hargita hegyeit, vagy a Hortobágy füves-homokos vidékét letapogatva mégis valami közöset keres bennük. Egyelőre nem tudhatjuk mi ez a rejtőzködő lényeg, de úgy tűnik, hogy ő, a tájat saját képére formáló művész maga az.
Szücs György, művészettörténész
(2005. január 28.)