Balázs Imre festőművész életét, munkásságát bemutatni nem kell korunk olvasó közönségének. Balázs Imre festészeti teljesítménye immár kitörölhetetlen része az elmúlt, több mint negyven év erdélyi magyar művészetének. Mégis vannak alkalmak és pillanatok, amikor újra foglalkoznunk kell ezzel az életművel, melyet több körülmény is indokol. Például az, hogy Balázs Imre az elmúlt év októberében töltötte be hetvenedik életévét, hogy éppen ebben a periódusban rendezte meg minden eddiginél jelentősebb kiállítását Magyarországon a Vigadó Galériában, Budapesten, s hogy – minden eddig elért hazai és külföldi sikere ellenére – újra s újra fel kell hívni a magyar érdeklődő közönség figyelmét arra, hogy itt él közöttünk egy olyan jelentős alkotó-személyiség, aki a XX. század második fele kimagasló teljesítményeket felmutató erdélyi és egyetemes magyar képzőművészetében is olyan piktúra kialakítására volt képes, mely új értékekkel gazdagította művészetünket. Míg azonban Erdély képzőművészet iránt érdeklődő közönsége, szakmai közege előtt az itt állított körülmények nyilvánvalóak, addig a magyarországi szakmai közvélemény előtt ez közel sem ilyen egyértelmű. Pedig a művész immár tizenötödik éve Magyarországon él, s azt sem lehet mondani, hogy elefántcsonttoronyba zárkózik, hiszen nincs olyan év, hogy munkáit vagy egyéni kiállításon ne mutatná be vagy ne venne részt kollektív bemutatkozásokon. Igaz, a kilencvenes években figyelme – és bizonyára az őt figyelő külföldön élő érdeklődők kezdeményezései miatt is – külföld, elsősorban Németország felé fordult, de mindez nem menti fel a magyarországi művészettörténet-írás és szakkritika mulasztásait. Vagyis: Balázs Imre ürügyén, de személyét érintően is, belemerültünk egy akut probléma boncolgatásába: mennyire tekinti egységes kultúrának, művészetnek a kelet-közép-európai régióban élő magyar művészek munkásságát a hazai, a magyarországi műtörténet-írás és mennyire húz határvonalakat?
E sorok írója, aki Budapesten él, ám hosszú évek óta igyekszik személyes affinitással nézni az erdélyi magyar képzőművészet magyarországi sorsát, igen ellentmondásosnak látja a helyzetet. Sommásan – és bizonyára vitathatóan – mindez úgy látható, hogy míg bizonyos művészeti területeken (elsősorban irodalom, könyvkiadás) igen intenzívnek és elmélyültnek tűnnek a kapcsolatok, sőt eltűnnek a határvonalak és az egészséges egymásban történő felolvadás, át és áthatás jelensége tapasztalható, addig ez a képzőművészetben jóval nehézkesebb, ellentmondásosabb folyamat (ha folyamat egyáltalán). A nyolcvanas évek végétől, a romániai forradalommal egyidőben igen sok magyar művész került Magyarországra, s megpezsdítették a képzőművészetet. Szétszóródva az országban sokhelyütt friss szellemet vittek az adott közösség művészi folyamataiba. Sok névvel ismerkedtünk, sok, jelentős teljesítmény ekkoriban vált megismerhetővé. A szaksajtó és a szakirodalom azonban e jelenségeket nem dolgozta fel kellőképpen és elmélyült alapossággal, még ha voltak és vannak is e területnek megszállottan publikáló szakemberei (gondolunk itt elsősorban az időközben szintén Magyarországon letelepedő Banner Zoltánra, az azóta már sajnos elhunyt Chikán Bálintra vagy Pogány Gáborra, Sümegi Györgyre és másokra. A szakkönyvkiadásban fontos áttörést jelentett Banner „Erdélyi magyar művészet a XX. században” című könyve, mely 1990-ben jelent meg, s könyv formájában azóta is a legjelentősebb alapműnek számít (egyébként a könyv egyik szaklektora épp az a Balázs Imre volt, aki ennek az írásnak az apropos-ját adta). Fájdalmas azonban, hogy a kapcsolatok elmélyülése ellenére az 1999-ben megjelent „Magyar képzőművészet a XX. században” című – amúgy jelentős kutatásokra építő-kiadvány (Andrási Gábor, Pataki Gábor, Szűcs György, Zwickl András munkája alig-alig foglalkozik a határon túli magyar művészet kérdéseivel, hiányai e tekintetben igen jelentősek. Éppen ezért is hiányt pótló jelentőségű, hogy a közelmúltban a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága kiadásában (ez az egyesület hivatott összefogni a szórványban élő magyar képzőművészeket), egy 2000-ben megrendezett budapesti szimpózium, művészettörténeti konferencia anyagát feldolgozva megjelent a „Külön világban és külön időben” című tanulmánykötet, melynek alcíme egzaktan eligazít: „20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig”, s melynek létrehozásában heroikus munkát végzett Szabó Lilla művészettörténész.
Nos, igen elkanyarodtunk kiinduló pontunktól, személyünkről, Balázs Imrétől, de csak látszólag. Az elébb vázolt helyzetkép ugyanis jelzi tehát azokat a folyamatosan meglévő ellentmondásokat, melyek oly jelentősen még mindig akadályozzák a pontos és hiteles érték-felmérés és rögzítés folyamatát. S még egy jelenségre hadd utaljunk. Érzékelhető, hogy az avantgárd szemlélettel érintkező folyamatok inkább elemzések tárgyai, míg az ettől eltérőek, bár – és ez a másik véglet – az is tapasztalható, hogy népszerűsége van egyfajta nosztalgikus szemléletnek, múltba fordulásnak, egy szentimentális „édes Erdély” gondolkodás, felfogás megjelenítésének, amely azonban inkább szociológiai jelenség, mint művészeti.
Hol jelenhet meg hát, akár kiállítási műtárgyként, akár kiállítási kritika tárgyaként, az elmélyült, igen belülről vezérelten létrehozott festői minőség? Nos erre a kérdésre lehet szkepszissel teli a válaszunk és ezért örömteli, hogy a hetvenéves Balázs Imrére ismét ráirányíthatjuk a figyelem reflektor sugarát.
Festőnk 1931. október 26-án született Máréfalván. Nagyszebenben cseperedett az elsőszülött fiúcska, majd Marosvásárhelyre került a család, de az immár három gyermekkel édesapja itt sem talált megfelelő állást, s a körülményeket zavarossá tette a bécsi döntés utáni eufóriával keveredett zűrzavar. Így kerül először Budapestre a család édesapja féltestvére folytán, aki itt a fővárosban élt, Balázs Imre rajzolgatni is itt kezdett.
Pesterzsébet, Soroksár újtelep tehát az első rajzvonások helyszíne, de a zaklatott idők nem tették lehetővé, hogy a nyíló érdeklődésű fiú akárcsak felkeresse a főváros múzeumait is. Olvasó, érdeklődő, nyitott fiatalként kerül vissza családjával Marosvásárhelyre, a legzivatarosabb időkben, 1945 első hónapjaiban, gyalog, szekérrel, vonattal, s – ahogy mondja – attól fogva tősgyökeres marosvásárhelyiek lettek.
Máréfalvára a munkalehetőség hiánya miatt nem tudtak vissza térni, de Marosvásárhelyen édesapja állást kapott a város kertészetben. Balázs Imre itt a művészeti továbbtanulás miatt is jó helyen volt, hiszen vásárhelyen köztudottan nagy hagyományai voltak a képzőművészeti iskoláknak, már a húszas évektől. A városi festőiskola a Kultúrpalotában működött, ahol előbb Demeter Róbert irányította a képzést, azt Aurél Ciupe folytatta, s majd az ő Temesvárra kerülése után Bordi András lett a képzőművészeti oktató, s egyben a képtár igazgatója. Ide iratkozott be 1945-ben Balázs Imre, ahol aztán Bordi – ahogy a művész mondja – második apja lett. A már Budapesten megszületett vázlatfüzet rajzainak színvonalát – melyeket máig meg tudott őrizni dokumentumai között – hamar felülmúlta, s tovább lépett, mert Bordi meglátta benne a tehetséget. A városi szabadiskola időközben művészeti gimnázium líceum lett, s hiába mehetett volna Kolozsvárra már korábban, tanára bíztatására itt érettségizett, s olyanokkal járt együtt, mint Nagy Pál, Péterfy László, Zsigmond Attila, Siklódy Tibor vagy Kulcsár Béla. Ma is jó rápillantani 1947-ben készített önarcképére, mely már plasztikus formálással egy a pályára tudatosan készülő ifjút ábrázol. A liceumi érettségit követően Balázs Imre a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, Szűcs Ilonával, Walter Frigyessel együtt, ahol Szőnyi István rektor kedvesen fogadta őket, de román festő tanárnőjével meggyűlt a baja, mert nem azt a feladatot hajtotta végre az év végére, melyet tanára szeretett volna. Már itt is megmutatkozott a művész lobbanékony természete, s nem is folytathatta itt tanulmányait.
Szerencsére azonban 1952-től Kolozsváron ismét kezdhette a Főiskolát. Az első évben jól érezte magát Harsea Teodornál, majd a harmad- és negyedévet Abodi Nagy Bélánál töltötte, aki nagy fontosságot tulajdonított a rajznak, az intelligenciának, ám Balázs erős személyisége nehezen tűrte mestere fegyelmezettségét. Ezt követte élete máig meghatározó rövid, de annál intenzívebb időszaka, az ötöd és a kurtára sikeredett hatodév, amikor a legendás Miklóssy Gábor lett a mestere. Balázs Imre ekkor már igen nagyra értékelte a néhai Rudnay-növendék Miklóssy festői teljesítményét, aki Románia legjelentősebb szocreál festő-feladatait oldotta meg az ötvenes évek elején. A történelem fintora és a viszonyok ellentmondásosságát mutatja, hogy ez a kiváló magyar és humánus személyiség – Miklóssy – alkotta meg a kor leg emblematikusabb monumentális festményét, a Vinitát, melyből azonban sugárzott hallatlan festői tudása. Balázs Imre e kép egy korai változatával 1951-ben találkozott Bukarestben, s évekkel később megtisztelve érezte magát, hogy Miklóssy növendéke lehetett. Balázs Imre – s erről ebben az írásban eddig nem esett szó, pedig fontos körülmény: akinek kitűnő tolla is van, s aki később írásaival is az erdélyi képzőművészeti élet súlyos személyiségévé vált – egy vallomásában így írt mesteréről: „A Mágusról – Miklóssyról – első ízben a marosvásárhelyi Művészeti Liceumban hallottam. Ha jól göngyölöm vissza azokat az éveket, akkor a „Mester”, a kivételes nagyságra illeszthető jelző egyetlen erdélyi magyar festőt illetett meg, s az ő volt. A kolozsvári Mester. És ennek a ténynek már egész korán súlya, kivételes jelentősége volt, mondhatni kivált ennek révén az akkori erdélyi művészvilág már színes, gazdag, sokszor pezsgő életéből. Ő volt az „Il Pittore”. És ez sokáig így kerengett, mondhatni kiérdemelte életében mindvégig ezt a kitüntető hírnevet.”
Balázs igen nagyra tartotta tehát mesterét, annak nagylátókörű műveltségét, hegedű-tudását, fontosnak tekintette azt az aurát, amely a Mestert körbevette, amely belőle áradt. Értékelte Miklóssy-ban, hogy őt mindig érdekelte a háttér, a szorosan vett szakmai kérdéseken túl, a személyiség, annak mélységei.
Korábban már jeleztük, hogy festőnk lobbanékony alkata befolyásolta életét más szituációban is, s ez a keménység 1955-ben előtérbe került. Vonzalma a népi irodalom baloldali szárnya felé vitte irodalmi érdeklődését (Veres Péter, Szabó Pál), s ez ezidőtájt találkozott a közéleti cselekvés lehetőségével. 1955-ig nem is volt IMSZ-tag (ez az akkori kommunista ifjúsági szövetség Ifjú Munkás Szövetség néven), de ez év őszén egy ülésen megbírálta egyik tanárát, melynek következtében diák társai felfedezték benne a vezetői képességet és titkárrá választották. Konfliktusai lettek, visszavonulót is fújt, de folytathatta tanulmányait.
S milyen különös: míg a negyvenes évek elején még gyermekként töltött hosszabb időt Budapesten, majd élete otthon ezt követően nagyot változott, ez így lett 1956-ban is… Szeretett jó barátjával Nagy Pállal ugyanis 1956 augusztus, szeptemberben egy hónapot Magyarországon töltött, s jelképesen is szuggesztívnek tarthatjuk, hogy egyéb programjaikon túl a magyar szellemi élet három kiválóságával sikerült találkozniuk.
Nagy Pál apósa – Kemény János – révén (aki jó „ajánlólevél” volt) eljutottak Illyés Gyulához, sikerült találkozniuk Szabó Pál íróval (máig őrzi dedikált kötetét) és teljesült az a vágyuk is, hogy láthassák Lyka Károlyt… A szellemi feltöltekezést követően 1956. szeptember 21-én érkeztek vissza Kolozsvárra. Ez az év volt egyben diplomaéve is. Két nagyméretű vázlatot készített, melyek közül az egyik a madéfalvi veszedelem témájával foglalkozott, a másik – a korszellem kívánalmainak megfelelően – „Felcserlány látogatja betegét” címmel készült. A feszült atmoszféra azonban a főiskolán is érezhető volt és megfogalmazódott az az igény, hogy diákság terjessze elő kívánalmait, javaslatait, kéréseit. Tirnovan Ari Vid és Péterfy László azt javasolta, hogy Balázs Imre legyen a memorandum előterjesztője. Még szinte semmit nem tudtak a magyarországi eseményekről, de a diákgyűlés időpontját 1956. október 24-re tűzték ki. A forró hangulatú diákgyűlésen Balázs Imre a következő pontokból álló követelést ismertette, melynek egyik szerkesztője is volt: 1./ Az egyetemi felvételinél ne a származás, hanem a képesség legyen a döntő, 2./ A diákmenzát az egyetemi hallgatók is ellenőrizzék, 3./ A megalakuló diákszövetségek létesíthessenek kapcsolatot nemcsak a kelet-európai, hanem a nyugati diákszövetségekkel is, 4./ A művészeti főiskolákon az orosz és a román nyelv s az irodalom oktatása legyen fakultatív, 5./ legyen egyetemi autonómia.
Az ezt követő eseményeket részletesen, dokumentumokkal együttesen ismerteti P. Sebők Anna a közelmúltban a Károlyi Palota Hamvas Intézet által 2001-ben kiadott „Kolozsvári perek 1956” című könyvében, melynek lényege, hogy Balázs Imrét Tirnovan Arisztid Viddel együtt már másnap, 1956. október 25-én letartóztatták és ugyanezen év december 13-án hét évi börtönre ítélték mindkettőjüket. Balázs Imre már a börtönben tölti be 25. életévét. A december 12-i tárgyaláson – kimagasló személyiség jellemző – mellette tanúskodik mestere Miklóssy Gábor. Későbbi apósa, mint szemtanú azzal tér haza, hogy nincs miért elítélni a fiút. S másnap jön az ítélet. A hírhedett szamosújvári börtönbe 1956. december 29-én szállítják át, ahol már ott raboskodott Páskándi Géza vagy Dávid Gyula is. Balázs Imre büntetését 1957 márciusában öt évre csökkentették, majd 1959. december elején szabadult, több mint három év után.
Egy művész köszöntése okán talán nem szokás a fenti körülményeket ilyen részletesen taglalni, azonban az a meggyőződésünk, hogy Balázs Imre teljes további pályájára ez az időszak oly erősen kihatott, hogy lényeges ezek megemlítése, annál is inkább, mert évtizedekig erről beszélni sem lehetett, nem hogy leírni…
A több mint három év alatt természetesen alig rajzolt, festett, eltekintve egy-két portré-megbízástól, melyeket a kényszer diktálta, így haza, Marosvásárhelyre kerülve bizonyos szempontból lassan, más nézőpontból viszont gyorsan kezdte/ folytatta hivatását. Először hónapokig az utcára is alig tette ki a lábát, ám fokozatosan ismét rajzolni, festeni kezdett, sőt 1960-ban már munkáját bevették a Szövetség által rendezett marosvásárhelyi megyei tárlatara.
A szabadság íze mellett rendeződött magánélete is, 1961-ben megnősült, felesége azóta is jóban-rosszban társa. Épp e korszakának egyik jelentős képét is feleségéről festette, melyen érezhetők a korai Picasso hatásai, a Matisse-os vonal-kezeléshez való vonzódás, de a nagy szemekben kifejeződő szeretetteljes bánat Balázs személyiség-megragadó képességét egyértelműen és határozottan jelzi. Mindig is vonzódott a sötét tónus-világhoz, a börtön utáni időszakra ez még inkább jellemző, a börtönélmények lélektani hozadéka a fekete-képek korszaka. Ha azonban más technikával dolgozik, azonnal megmutatkozik briliáns manuális készsége, kreatív könnyedsége is. Ez sugárzik – szerencsénkre váci műtermében máig őrzött – ekkoriban készült pasztell-portréiról, melyek közül kiemelkedik a Jégtörő Mátyás című mély érzésű munkája vagy barátairól, a hozzá közel álló személyekről ekkoriban készített több arcképe (Erdélyi Lajos, Ács Lajos, Kemény Zsuzsa, Kemény Ferenc). Kányádi Sándor portréja máig hatoló érvénnyel ragadja meg a költő vibrálóan eleven személyiségét. Feltűnő ugyanakkor, hogy Balázs milyen oldottan alkalmazza a pasztellt, rajzi és festői minőségek létrehozására egyidejűleg képes.
Balázs Imre a hatvanas években először kirakatrendezésből tartja el magát majd alkalmazott grafikai munkákat vállal. Nem a korszellemhez igazodó képeivel-mint jeleztük – részt vehet kollektív kiállításokon, de szövetségi tag csak 1968-ban lehet egy „fentről”, a Központi Bizottság magasságából érkező „quasi” rehabilitálással.
Első egyéni kiállításait szeretett régi barátjával Nagy Pállal rendezi, aki ekkoriban már a líceum tanára, elmélyült, intellektuálisan is igen érzékeny személyiség, s akinek tragikus haláláig jóban-rosszban kitart egymás mellett a néhai két Miklóssy-növendék. 1964 év végi gyergyói kiállításukat az azóta már hosszú évek óta szintén Budapesten élő festő-kolléga Ambrus Imre az Utunk egy februári számában elemzi, köszönti és így ír Balázsról: „Balázs Imre őszinte, érzékeny művészi egyénisége – az erőteljes és lendületes vonalvezetés ellenére – fekete-fehér grafikáiban éppoly szembetűnő, mint az akvarellekben.”
Ezek az évek a kísérletezés, a sokfele figyelés évei, melyek során drámai és harmonikus témák egyaránt jelen vannak Balázs Imre témái között, s figura-centrikus szemlélete ellenére stílusban is sokfelé tájékozódik. Csak később derül ki, hogy ez vezet igazi szuverén, csak őt jellemző felfogása kialakulása felé. Később épp Nagy Pálról festi meg egyik legkiválóbb portréját. Banner Zoltánnak 1966-ban adott interjújában (Utunk, 1966. április 1.) plasztikusan fogalmaz és „jól látja saját jövőjét”, ekképpen: „… nagyon alaposan fel kell készítenünk magunkat. Azért lapozunk bele a kubizmusba, mert ez a művészeti irányzat általában a forma logikájára emlékeztet, a futurizmus a XX. század dinamikájából következő síkábrázolási feladatokra emlékeztet, az expresszionizmusból az intenzív belső kifejezés terén elért eredmények tanulságait szűrtem le. Ennyi az egész. Egyébként is úgy érzem, hogy ezeknek az irányzatoknak, külön-külön, egyre kevesebb jelentősége lesz, mert a XX. század képzőművészete egy új szintézis felé vezet…” Ennek a vallomásnak azért van fontossága, mert jól jelzi, hogy a művész miként látja önmagát a hatvanas évek közepén és hogyan látja – az egyelőre bizonytalan – jövőt. S valóban: először a kubizmus kemény térformáló építkezése alakítja erőteljesen Balázs Imre festészetének alakulását, majd ezt követi – a máig is jellemző – nagyon belülről, nagyon mélyről formálódó szubjektív expresszionizmusa.
A hatvanas, hetvenes években az állandó intim témák mellett, melyek közé tartoznak öregasszony-ábrázolásai, portréi megjelennek a nemzet, az emberiség sorsát átfogó problémák feldolgozásai, így a nagy Dózsa-sorozat, Shakespeare-drámák és háborús témák. Sokat festett temperával, kihasználva az anyag tompa drámaiságát. A hetvenes évek második felétől a szerkesztés képein hangsúlyosabbá válik, soha nem lankadó érzelmi indíttatással. A tárgyiasság sok esetben felváltódik az áradó festőiséggel. Balázs Imre jellemzően gyorsan dolgozik, (nem véletlenül kedveli meg az akril-festést), képei vázlatok nélkül születnek, a személyiségét amúgy is jellemző lobbanékonysága átültetődik képeibe. 1982-ben jelenik meg a Kriterion Galéria sorozatában Borghida István mélyen elemző írása a művészről, melynek összefoglalásában így ír: „A gesztus nála sohasem öncélú. A lélek, a lét belső üteméből adódik és válik drámaivá.” „Ösztönös festőisége, kifejezőereje az erdélyi tájgyökereken túl egy mélyértelmű, egyetemesen európai piktúrához kapcsolja.” Ezekben az években már sokat állít ki, külföldre is eljut munkáival. Ötvenedik születésnapján, őt köszöntve Balogh József pontosan fogalmaz az UTUNK 1981. októberi számában: „Balázs Imre totális művész. Ez a teljesség a különféle műfajok biztos kezelésében, a történelmi múlt- és a jelenkori valóság sokrétű tematikájának a megközelítésében és művészi megjelenítésében is kimutatható.”
Balázs Imre a hetvenes évektől járja az országot, elsősorban Erdélyt, s sokszor átjut már Magyarországra. Különböző művésztelepi munkák frissítik tematikáját. Szárhegyen, Homoródszentmártonban, Marosszentgyörgyön, Székelykál-on, Zsobokon, Kézdivásárhelyen is dolgozik, ám különös megújulást jelent Alföld-élménye, az, hogy többször dolgozik Hajdúböszörményben, Hortobágyon, sőt Hajdúszoboszlón és Makón is. Itt szerzett benyomásai élményei nyomán a föld, a talaj, a nádas fontos attributumként jelenik meg képein.
Balázs Imre a nyolcvanas évek közepén nagy, s szinte megoldhatatlan dilemma elé kerül. 1986-ban fejezi be tanulmányait a marosvásárhelyi líceumban igen tehetséges képzőművésznek készülő fia. Pályáját egyengetendő, felkeresi a kolozsvári főiskola rektorát, régi kollégáját, megérdeklődve, hogy ott az adott körülmények között milyen esélyei vannak a továbbtanulásra. Nemhogy bíztató választ nem kap, a régi ismeretség ellenére azt kell hallania, hogy fiának itt nincs esélye. Ezt követően születik meg a nehéz elhatározás, melyet követően családjával együtt 1987-ben Magyarországra telepszik és bizony a véletlennek is szerepe van abban, hogy egy megürülő váci műterem-lakásban folytathatja életét, alkotómunkáját. A döntés helyességét indokolandóan jegyezzük csak meg, hogy fia 1990 és 1995 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója lehetett, s mint Maurer Dóra növendéke, festészeti szakon szerzett diplomát.
Az azóta is sokat dolgozó és sokat utazó festő több egyéni kiállítást rendezett és sok kollektív kiállításon vett részt. Külföldön elsősorban Németországban érdeklődnek munkái iránt, ahol már több esetben fiával rendezett közös kiállításokat, de több magyarországi város is kérte kiállítási anyagát (Hatvan, Gyöngyös, Debrecen, Szeged, dombóvár, Sopron stb.) 1991-ben Makovecz Imre nyitotta meg budapesti kiállítását a Vármegye Galériában, s a fővárosban tulajdonképpen ezután következett a 2001-es, jubileumi bemutatkozás. A Vigadó Galériában 2001. szeptember 26. és október 14. között megrendezett kiállításon mintegy negyven képet mutatott be a festő Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész csoportokat kialakító, jól szelektáló válogatásában, a zsúfoltságot elkerülve.
A válogatás – mely végül mellőzte az erdélyi közgyűjteményekben elhelyezett képek bemutatását – nagyrészt a művész saját tulajdonában lévő munkáira épült, de a változatos kollekció összeállításában segítséget nyújtott egy-két jeles magángyűjtő. Bár mennyiségileg nem mondható soknak a bemutatott képek száma, mégis Balázs Imre válogatása azért is volt sikeres, mert egyrészt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekből is látható volt képe (sőt „Víz, nád című munkáját 2001-re datálta), ennek megfelelően gazdag volt a kiállítás tematikája, másrészt a figyelmes szemlélő végig tudta követni azt a hallatlan elmélyült, töprengésekkel és vívódásokkal teli, ám az eredmény által hitelesített előrehaladó folyamatot, mely mindig megőrizte korábbi értékeit, de sohasem ragaszkodott bigottan azok eredményeihez, hanem amely képes volt a folyamatos belső önvizsgálatra és önmegújulásra.
A kiállítás egy térben helyezkedett el, de a paravánok többször megtörő folyama lehetővé tette a tematikák, színtónusok alapján történő módszeres rendezést, mely igyekezett felvillantani – sikerrel – Balázs Imre gazdag tematikájú, összetett stílus felfogású festészetét. Látható volt a Hargitát idéző nagy méretű tájképe, portré és figura-ábrázolásának összetettsége, utazási élményeinek emelkedetten festői rögzítése. Ez utóbbiak közül elevenen mutatta be Izrael-élményét, a sivatag fényeivel, messze ívelő látványával, a Cezarea című munkája pedig épp azt az igen változatos festő-technikát állította a néző elé, amely olyannyira egyedien jellemzi Balázs Imrét. A farostlemezen némelykor kivillan az alapozás fehérsége és szinte lazúros, oldott könnyű formák is feltűnnek, míg másutt a művész vastagon rakja fel a festéket, erős ellenpontokat teremtve az amúgy is lendületes képen, amely azonban nem él a szín kontrasztok alkalmazásával. Balázs Imre festészete egyik innovatív jellegzetességét abban látjuk, hogy milyen dinamikusan alakítja táj-felfogását. Például az „Egy táj átváltozása” (vagy „emléke”) című képe sötétlő kék háttere előtt egy vibráló feszültséget hordozó kettős szerkezetű motívum-együttest mutat, mely egy táj átformálódásának drámáját tudja a kép pillanatába merevíteni. S újra jeleznünk kell, hogy az erdélyi táj égbetörő látvány-együttesei után milyen bensőségességgel közelít a magyar Alföld „földhöz ragadt” témáihoz, sokszor redukált színeivel, monokrómhatásaival, melyekben azonban mindig ott az elmélyült odaadás. S bár ma már Balázs Imre eltávolodott a konkrét figura ábrázolástól (bár műterme mélyén láthatóak portréi, vázlatai, invenciózus vázlatai) e kiállításán is megrázó volt látni „Ketten” című képének bensőséges drámáját és Angyali Üdvözlet című képének profán, ám annál atmoszférateremtőbb bensőségességét, mely a két asszony viszonyának érzékeltetésében ritka festői erényeket képes megmutatni.
Balázs Imre festészetében esszenciális fontossága van technikai gazdagságának. Mindig a kép lényegéhez tartozóan választja meg festőtechnikáját, melyek közül az utóbbi években többször alkalmazza a temperát, az akrilt, ezek jótékony hatású keverését. Felületei mindig gazdagok, a kompozíción belül fontosságot tulajdonít annak, hogy a kép szerkezete ne váljék monotonná.
A folt és a vonal egyaránt építő eleme, miként a faktúra változatossága is, mellyel szinte testközelségbe hozza a földet, az eget, a nádast, noha esetleg nincs is olyan konkrét, megfogható és hagyományos látványelem, melyekről mindez egyértelműen látható volna.
Ritka következetes és személyes pálya Balázs Imréé, mely engedményeket sosem tett, makacskövetkezetességű és nagyon belülről érlelt. Az is pályája egyediségét mutatja, hogy törekvéseinek mai állásán szinte nem is sorolható be olyan stílus felfogások közé/mellé, melyeket egzakt módon behatárol a művészettörténet-írás. Mint ízig-vérig erdélyi festő mindig távol tartotta magát az (ál)romantikától és a könnyeztető érzelgősségtől. Ő mondandóját egy sajátos robosztus képi fogalmazásmóddal adja elő, melyben a nyugalom és a feszültség, a fent és a lent, a távol és közel, a magas és a mély mindig emberi dimenziókat hordoz.
A 70 éves Balázs Imre – szerencsénkre – közöttünk él. Közöttünk Erdélyben, Magyarországon, Európában. Sokaknak van szüksége rá.
Feledy Balázs, művészeti író, művészetkritikus
Budapest, 2002