Balázs Imre e szép, kapuiról is nevezetes faluban, Máréfalván született. De úgy is mondhatnánk, mert művészeti körökben így tudják, hogy Máréfalva az a falu, amelyben Balázs Imre festőművész született, a huszadik század második felének, a huszonegyedik első negyedének egyik legjelentősebb erdélyi magyar művésze.
Falu és jeles szülöttje egymásrátalálásának méltó kiteljesedéseként jött létre 2002-ben a Balázs Imre képtár, amelynek anyaga a mostani kiállítással is újabb jelentős gyarapodást mondhat magáénak.
Balázs Imre életútja, néhány viharos és eseményekben kényszerűen dús háborús év után, egy-egy szebeni, marosvásárhelyi, majd budapesti kitérőt követően Marosvásárhelyen folytatódott. Alkotói pályája Marosvásárhelyen kapta meg a kellő alapot, előbb a Bordy András vezette Városi Festőiskolában, 1946 és 49 között, majd 1949 és 51 között, a lényegében ebből átalakult ottani Művészeti Középiskolában.
Tizenhat éves volt még 1947-ben, amikor már kiállított a háború utáni első és a névsort tekintve, kétségkívül legjelentősebb helyi tárlaton, a Művészek, Írók és Újságírók Vegyes Szakszervezetének kiállításán a „Transsylvania” kiállítóteremben. A következő évben, a helyi sajtóban, a Szabad Szóban már, mint a Székely Színház tehetséges plakátrajzolóját emlegetik.
1951-ben nyert felvételt a Bukaresti Képzőművészeti Főiskola festészeti szakára, majd a Kolozsvári Főiskolán kapott életre szóló útravalót mesterétől Miklóssy Gábortól, aki Rudnay Gyula tanítványaként a magyar realista festészet legjobb hagyományait közvetítette diákjainak.
A fiatal Balázs Imre akkori társadalomképéről, alkotói elkötelezettségéről egy 1955-ben irt levélből, első kézből nyerhetünk betekintést.
Ezt írta:
Egyedül, elszigetelve csak olyan tehetség lett komoly súlyú művész – aki megfelelő korszakban élt. Gondolj csak egy-egy holland mesterre. Ma azonban más a helyzet. Korunkat jól ismerjük- és jellemezni, könnyen tudjuk: nem a művészet virágzásának kora. Nyugalom, csend, letisztult eszmék, kialakult társadalmi rend – még nincs. Márpedig alapvető feltétel – a „nagy művészet” virágzásához. … Nem szabad, könnyen hegedülőkké válnunk, akik – mindent könnyen hegedülnek.
Ezek a szavak ma is megfontolandók.
Szinkronban a magyar antikommunista forradalommal, 1956 októberében a kolozsvári képzőművészeti főiskolán diákmegmozdulások voltak. Balázs Imre mint a diákszövetség titkára vállalta a történelmi pillanat felelőségét. 23-án, barátaival együtt megfogalmazta, majd másnap a Mátyás házba összehívott diákgyűlésen, felolvasta a képzőművészeti főiskolások követeléseit.
A követeléseik pontokban:
- A felvételnél ne a származás, hanem a képesség legyen döntő.
- A diákmenzát az egyetemi hallgatók is ellenőrizzék.
- A megalakuló diákszövetségek létesíthessenek kapcsolatot nem csak a kelet-európai, hanem nyugati diákszövetségekkel is.
- A művészeti főiskolákon az orosz és a román nyelv, s az irodalom oktatása legyen fakultatív.
- Egyetemi autonómia.
A követelések elhangzásának másnapján letartoztatták. Hét évre ítélték.
1959-ben szabadult ki.
A börtönévek, a közvetlen közelségből és különösséggel megélt emberség és embertelenség, a benti szűk terek és sötétség életre szóló tapasztalatai rávetültek a kinti, későbbi évek élményeire és ihletői, belső alakítói voltak a sajátosan Balázs Imrei festői világnak, a szűk terekbe komponált portréknak, csendéleteknek. Előhívták életművének legkarakteresebb vonulatait, például az erősen szubjektív történelmi – biblikus témájú képeit (gondolok itt például a Dózsa sorozatra, amely egyben a krisztusi passiót is idézi) vagy a színházi tematikát, mint különös és sajátos koncepciójú kompozíciókat. Ugyancsak ide sorolhatóak a legnagyobb hollandokat is méltón megidéző bensőséges családi zsánerei.
Ezekkel, a képeivel kikerülhetetlen egyéniségévé vált annak a csoportosulásnak, amely Marosvásárhely központtal, de az egész székelyföldre vonatkozó szellemi erőtérrel úgy vonult be a szakirodalomba, mint a „marosvásárhelyi művésztelep”
Balázs Imre festményei senkivel össze nem téveszthető, belső lelki tartalmakat közvetítő egyéni jegyekkel áldottak. A látványfestészet és az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kapnak a gesztusok, a széles ecsetkezeléssel felhordott színek, a festékmasszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok. Legbátrabbak a hatvanas-hetvenes években készült a feketéig vagy az égetett umbráig feszítetten komor csaknem monokróm képei, amelyekből bágyadtan nemes derűvel emelkedik ki, későbbi képein egy-egy fakó-ezüstösen, vagy óarany ragyogással felfénylő arc vagy virág kissé színesebb foltja. A hetvenes évek végén színei kivilágosodtak és tájképei az absztrakció irányába mozdultak. Különösen jelentősek ezekben az években festett, a romániai magyarságnak sajátosan bensőséges szellemi arcképcsarnokát megjelenítő portréi.
Legújabb képein a táj és fauna szépségeinek útmutatójaként követhetjük nyomon a művész vonalainak, festék-pásztáinak kalandozását, színeinek gazdag variációit. Barokkos telitettségében hol indulat-levezető, hol nyugalmat sugalló foltjainak egyszerre mély és lágy festőiséggel felhordott átéltséget közvetítő buján tobzódó érzékiségét habzsolhatjuk.
A balladás drámaiságtól az életörömig ível tematikája, amelyben megtaláljuk a zárt doboz-terektől a végtelenben való nyargalászásig, a szénégető baksa szénfeketéjétől a frissen meszelt falak fehérjéig, az alvadt vér vörös és mélybarna humusz barázdáitól a futó homok szürkéjéig, okkerjéig, a Jordán vizének valószínűtlen kékjéig, a Hargita felett játszó fények táncáig minden életélményét.
Van azonban egy olyan jellemzője Balázs Imrei pályának, amelyet mi méltatói talán eddig nem hangsúlyoztunk ki eléggé. A sokoldalúság, ami az ő esetében nem a sok irányba való tapogatózást, az énkeresés szakadatlanságát jelenti. Balázs Imre művészetét éppen ellenkezőleg az egységesség, a karakteresen egyéni – szinte az első rajzi, festői megnyilatkozásai óta – töretlenül eredeti látásmód jellemzi, amely talán éppen „sűrű” székely temperamentumából, az itteni erős levegőjű „máréfaliságból” adódik.
A sokoldalúsága másféleképpen, összetettebben nyilvánul meg. Inkább sokkműfajúságnak, ugyanakkor sokfelé figyelésnek mondhatnám, ismerői tudjuk milyen kivételesen széleskörű az olvasottsága, milyen naprakész a művészeti, tudományos tájékozottsága. De jelenti a sokoldalúság nála a mindenre és mindenkire gondot viselést ugyanúgy, mint azt, hogy a művészet területén nemcsak festőként, grafikusként, de reklámgrafikusként, szerkesztőként, galériavezetőként és művészeti íróként valamint kiállítás és művésztelep szervezőként is jeleskedett és jeleskedik néha még ma is.
Élet és művészi pályájának részeként könyvelhetjük el például, hogy 1970 és 1986 között a Sütő András szerkesztette Új Élet című képes hetilap grafikai tervezője, és művészeti rovatának vezetője. Nemcsak számos képzőművészeti cikk szerzőjeként és még több képzőművészeti kiállítás szervezőjeként, és megnyitójaként pályatársai iránti őszinte barátsága és szolidaritása nyilvánvalóvá vált. A hetvenes, nyolcvanas években az Új Élet Galéria felelőseként, ma úgy mondanánk, hogy kurátoraként, fontos szolgálatot látott el, amikor a kisebbségi művészetnek e hajdani marosvásárhelyi végvárát életre hívta, és míg személyes erejéből tellett életben is tartotta.
Tette tehát a dolgát itthon, amíg tehette.
1987-ben kétségbeesett lépésre szánta magát. Magyarországra települve, feláldozva addig kivívott alkotói és társadalmi megbecsülését, szinte a nulláról, néhány barát segítségébe kapaszkodva újra kezdte életét, művészi karrierjét. Nem lehetett könnyű 56 évesen. Egy sor művésztelep meghívottjaként, akárcsak ország-világjáró útjain végig vázlatozta, festette a történelmi Magyarország számos vidékét, a nagyvilág számos szép táját, de szinte kényszeres, de mégis természetes elfogultsággal, festeni leggyakrabban haza, az erdélyi tájakra látogatott.
Sok vajjúdáson ment keresztül, míg művészetében megújulva és megerősödve léphetett újra a közönség elé. Mígnem erőfeszítéseire elégtételként és megújulási képességének bizonyságaként egyre több szép sikerű magyarországi, külföldi és természetesen erdélyi egyéni tárlattal nyűgözte le a közönséget.
Ennek a folyamatnak a betetőzéseként 2007-ben tüntették ki a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével, majd a Hargita Megye Önkormányzatának Életmű díjával.
Jelen kiállítás anyagában a legbensőségesebb műfaj, a képzőművészet alfájának és ómegájának tekintett rajznak az eszközein keresztül győződhetünk meg, még teljesebben és az intimitás közvetlenségén keresztül arról, hogy mennyire hiteles, mennyire személyes, szinte a lélek rezdüléseit követő kalligrafikusan direkt, őszinte az a világ, amelyet Balázs Imre a festészetében, nagy felületeken és sűrű festékmasszában nagyfokú monumentalitással ad elő. Ezeken, a munkákon, nemcsak az életút szép oldalaira, de annak buktatóira is találunk grafikai eszközökkel előadott érzékeny utalásokat. Valamint bizonyosságot is szerezhetünk arról a küzdelemről, amelyet a művész keserű tapasztalatokon túl is megőrzött tiszta szelleme vívott mindig és vív ma is a világ fásultságával, torzulásaival szemben. Ezeken a szerény műfajú, papíron tollal, szénnel, tussal stb. előadott könnyűkezű, de komoly és mély érzésekből fakadó munkákon, ugyanazzal a szülőföld és magyarság, de ugyanakkor általánosabban emberiességgel teli meleg lelkűséggel találkozhatunk, amellyel legismertebb festményein is és ami tulajdonképpen műfajtól függetlenül, minden Balázs Imre képnek a sajátja.
Azt hiszem, ma is nyugodtan ajánlhatom a kiállítást egy harminchárom évvel ezelőtti Balázs Imre kiállításon elhangzott Székely János mondattal: Kedves barátaim, úgy nézzék ezt a kiállítást, hogy egy eleven ember, egy gyötrődő, őrlődő igazi művész belsejébe látnak be rajta.
Vécsi Nagy Zoltán, művészettörténész
Máréfalva, 2008. március 15.