Amikor a felkérést megkaptam, hogy írjak néhány sort erről az ünnepre hangolt napról, arra gondoltam írok pár sort, nem, nem Balázs Imréről a festőről, hisz azt tudtam megteszi értőn Márton Árpád, hanem Balázs Imréről a hazatérő emberről. A szembejövőről, ahogy Kós Károly a húszas években írta. Arról az emberfajtáról, aki amikor mindenki menekült, mentette múltja, sorsa töredéket, tömegesen hagyták el a szülőföldet, mint ma is – hazatért. És már föl is írtam a címet: Balázs Imre a hazatérő ember! – amikor felötlött bennem, hogy én valamikor, valahol olvastam Balázs Imre csodálatos, a lélek palástjába bújtatott, ötvözött sorait, és éppen a szülőföldről, tételesen a szülőfaluról. Keresni kezdtem, kerestem, s amikor megtaláltam, rájöttem, hogy én annál szebbet, jobbat, igazabbat, nem tudnék írni. Rájöttem arra is, Balázs Imre sosem ment el tőlünk, sose hagyta el a szülőföldjét, vagy ha mégis, csak fizikailag, a lélek, a szellem, amely beragyogta az eltelt évtizedeket, innen, ebből a kis faluból fakadt, táplálkozott, örök és már megváltozhatatlan.
Hallgassák csak: „Szüleim mindkét ágról faluról származnak. Tehát első leágazás és elsőszülött gyermek vagyok, aki azért lettem máréfalvi, mert édesanyám hazavitt a falujába megszülni engem. Óvó szándéka mögött most már tudom, hogy a sors számomra teremtett lelki hadállást később megvívandó csatáimhoz. Még ma is úgy él bennem e sorsdöntő anyai mozdulat, mint az ösztönös megérzés gyönyörű példája. A visszajelzések nélküli múltba helyezve ezzel elsőszülött fiát, akire később annyi minden vár. Sejtjeiben, azok milliárdjaiban élhette meg, ez a valamikori szépségében Ázsia pusztáit megidező arcú, huszonhárom éves asszony ennek a mozdulatnak részére-részemre örök érvényű súlyát. Ugyanis megszülhetett volna Nagyszebenben, ahonnan hazavitt a falujába, de ő a belső hangra hallgatva ment, mentek kettesben a fiatalságukat próbára tevő úton a székely kapuiról elhíresült faluba. S ott is olyan ultramarinkék házba, nagyszüleim otthonába vittek, amit két patak ölel közre. Fölötte a mély csendben megbúvó régi temető.” Vagy: „Aranyló bronz festék omlott a tájra, szinte minden kéklő, zöldellő foltot betakart, ősz derekán a Hargita alatt. Itthon vagyunk a falumban. Tizenhat év után újból hívott a falum. Kronosz, Te végtelen idejű, miért iramodtál meg oly nagyon? Mint imént az éveket, úgy próbáljuk számba venni a rokon gyermekeket, nehezen jutva előbbre, térben s időben. Megható élmény ilyen faluba hazajönni, ahol gyermekektől felbolydult zsivaj fogad! Hány magyar lelkületű, s céljaiban jövőjét, s benne hitet építő ifjú ember zsibong e gyermekáldástól megszentelt tájban. Máréfalva most megint a mienk vagy, s mi ketten feleségemmel, őszi éjszakád párnáján szenderedünk nyugalomra. Kétszázhuszonöt éves templom harangja zúgott, zengett álmunkban, s kilencvenöt hősi halott csendes nótája hallatszott a messzi távolban, »valahol Oroszországban…«”
Igen, Balázs Imre írta ezeket a szavak bíbor köntösébe bújtatott, gyönyörű sorokat, és akkor, amikor még nem tudhatta, hogy egyszer, később, évek múltán művészetét őrzendő véglegesen hazatér a szülőfaluba. Egy mély érzésű, de halk szavú ember rejtett titka, vallomása jelenik meg e sorok mögött, arról a világról amelyben felnőtt, élt és alkotott, de nemcsak, arról is, miért alkotott úgy, ahogy. A kérdést is felteszi: „Minek a festőnek toll a kezébe”, mondikálom, amikor azért született, hogy képeiben számolja el emlékeit? Az éveit! – tehetnénk hozzá.
És mégis, kivételesen fontos az, amiről vall. Mert szavain keresztül megvilágosodik miként és hogyan lett festő, megvilágosodnak a festmények is, az a már-már átláthatatlan sötét fal, amely feltűnik szinte minden festményén, amely annyira uralkodó, mintha csak azt mondaná – stop, nincs tovább. Ez már az én belső világom, amelynek holdudvara lehet, de csak az enyém. Magyarázat viszont a viszontagságos gyermekkor: Máréfalva, Szeben, Marosvásárhely, majd a menekülés, Budapest, a halott, megfagyott katonák látványa, a szűk udvarok, a szükséglakások, ahol élnek, ahova nem tör be a fény, vagy ha mégis – szürkén, töredezetten. ,,Így jöttünk el” – a lebombázott Budapestről fűzöm hozzá én, majd így folytatja: ,,a tavasz meg nem kopogtatott a mezőkön, sem a rommá bombázott városokban. Jégvilág kegyetlen jeges fehérsége tartogatta számomra az utolsó élményeket. Ma is emlékeim mély rétegeiben hordom a csonttá fagyott német, magyar és orosz katonák ezreinek szívbénító látványát.” Vagy: ,,Ilyen udvarokban éltünk mi is, ennek fénytelen torz árnyékait ma is látom. Festőként különösen… És hányan csodálkoztak időnként képeim »riasztó « hangulatán, holott nem én szóltam, csak mögöttem jajdult az ember, s vergődött reménytelenül. Képeimnek egy része, melyeket a hatvanas évek derekán festettem, ezt az életérzést sugalljak az érzékenyebb nézőkben. Egy akkortájt rendezett kiállítás után meg is jegyezte egy ismerősöm, kiváló, nagy műveltségű tanárnő volt Szászrégenben: Kedves Imi, nagyon tetszenek a képei, de nehéz lehet magának együtt élni ezzel a világgal”.
Majd egy másik helyen: ,,Akik jól ismernek úgy tartják, olyan makacs vagyok, mint az öszvér. Úgy hiszem jól ismernek”. Viszont, mi, akik ismerjük, tudjuk azt is, halk szavú csendjén túl, egy nagyon mély érzésű, a világgal együtt rezdülő Balázs Imre él.
Tisztelt Hallgatóim! Úgy hiszem, Máréfalva nagyon meg fogja szeretni a messzire szakadt, ám kincseivel az átalvetőjében a szülőfaluba hazatért fiát. Vallom azt is, hogy az eddig székelykapuiról elhíresült falu pár év múltán már nemcsak a Malonyay által is megcsodált kapuiról lesz híres, erről a galériáról is, amelyet ma avatunk. Bár nem vagyok műértő, csak a művészetet szerető ember, higgyék el nekem, hogy ezek a festmények bárhol galériát érdemeltek volna Budapesten, Vácon, de akár Székelyudvarhelyen is. Hogy mégsem ez történt – Balázs Imre tudott valamit, valamit, amit mi csak sejthetünk. Hogy itt a helyük.
Végezetül engedjék meg, hogy egy Ady-vers részlettel zárjam szavaim, talán magyarázatként is Balázs Imre lehetséges döntésére:
Hazamegyek a falumba
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu meg nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
Lőrincz György, író
Elhangzott Máréfalván 2004. november 7-én