A balladás drámaiságtól az életörömig

Balázs Imre, a huszadik század második fele egyik legjelentősebb erdélyi magyar művésze, 1931-ben, ezelőtt 85 évvel született a szép kapuiról is nevezetes udvarhelyszéki faluban, Máréfalván.
Életútja, néhány, költözésekkel is terhelt, eseményekben kényszerűen dús háborús évet követően, itt Marosvásárhelyen folytatódott. Tehetsége is itt a Kultúrpalotában, a Bordy András vezette Városi Festőiskolában (1946 és 49 között), majd 1949 és 51 között, a lényegében ebből átalakult Művészeti Középiskolában bontakozott ki, vált nyilvánvalóvá. Még iskolás, amikor mindössze tizenhat évesen kiállít a háború utáni első, kétségkívül legjelentősebb helyi tárlaton, a „Transsylvania” kiállítóteremben. A következő évben, a helyi sajtóban, már mint a Székely Színház egyik tehetséges plakátrajzolóját emlegetik.

1951-ben felvételt nyert a Bukaresti Képzőművészeti Főiskola festészeti szakára, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán kapott életre szóló útravalót mesterétől Miklóssy Gábortól, aki mint Rudnay Gyula tanítvány a magyar realista festészet legjobb hagyományait közvetítette diákjainak.

Szinkronban a magyar antikommunista forradalommal, a kolozsvári képzőművészeti főiskolán is diákmegmozdulások voltak. Balázs Imre, mint a diákszövetség titkára, 1956 október 23-án, barátaival együtt megfogalmazta, majd másnap a Mátyás házba összehívott diákgyűlésen felolvasta a képzőművészeti főiskolások követeléseit. Tiszteljük meg a forradalom kerekszámú évfordulóját azzal, hogy az általa felolvasott pontokat elismételjük:

  1. A felvételnél ne a származás, hanem a képesség legyen a döntő.
  2. A diákmenzát az egyetemi hallgatók is ellenőrizzék.
  3. A megalakuló diákszövetségek létesíthessenek kapcsolatot nem csak a kelet-európai, hanem nyugati diákszövetségekkel is.
  4. A művészeti főiskolákon az orosz és a román nyelv s az irodalom oktatása legyen fakultatív.
  5. Egyetemi autonómia.

A követelések elhangzásának másnapján letartóztatták. Hét évre ítélték.

1959-ben közkegyelemmel szabadult. A börtönévek, a közvetlen közelségből és különösséggel megélt emberség és embertelenség, a benti szűk terek és sötétség életre szóló tapasztalatai rávetültek a kinti, későbbi évek élményeire és ihletői, belső alakítói voltak a sajátosan Balázs Imrei festői világnak, a szűk terekbe komponált portréknak, csendéleteknek. Előhívták életművének legkarakteresebb vonulatait, például az erősen szubjektív történelmi – biblikus témájú képeit, vagy a színházi tematikát, mint különös és sajátos koncepciójú kompozíciókat. De ide sorolhatóak a kivételes bensőségességgel telített családi életképei is.

Közvetlenül a börtönévek után dekoratőrként dolgozott az ugyancsak mesterének tartott Schnedarek János grafikus műhelyében. Ekkortájt, mintegy a nyomasztó emlékeket leküzdve, a visszakapott szabadság, a családi, baráti akol meghitten féltő – féltett légkörét megjelenítve dekoratívan konstruktív, bár meglehetősen feszesen komponált, mégis derűs színekkel festett, modernista felfogású képeket készített.  Ezekre rímelő linóleummetszet sorozatát, a barát Nagy Pál rokonfelfogású linómetszeteivel együtt, két éven (1962–63) keresztül a modernitást és egyáltalán a képzőművészetet a székelyföldi városokban az akkor szinte missziószámba menő, népszerűsítő kiállításokon mutatták be. 

Csak ezek után következett az a senki máséval össze nem téveszthető korszaka, amelyben a látványfestészet és az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kaptak azok a jellegzetesen egyéni gesztusok, a széles ecsetkezeléssel felhordott színek, a festékmasszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok, melyek a Balázs Imre-i belső lelki tartalmakat közvetítő egyéni jegyekké is váltak. Talán máig is a legerőteljesebbek éppen ezek a hatvanas-hetvenes években készült, a feketéig vagy az égetett umbráig feszítetten komor, már-már monokróm képei, amelyekből Rembrandt-i igényességet idéző érzékenységgel emelkedik ki egy-egy fakó-ezüstösen, vagy óarany ragyogással felfénylő arc vagy virág kissé színesebb foltja.

A hetvenes évek végén színei újra kivilágosodtak és tájképei fokozottan az absztrakció irányába mozdultak. Különösen jelentősek ezekben az években festett, a romániai magyarságnak sajátosan bensőséges szellemi arcképcsarnokát megjelenítő portréi. Ezekről írta a mindmáig a Balázs Imre-i festészetet leginkább megértő monográfus, Borghida István művészettörténész, hogy: „Balázs többnyire felfedez valamit modelljein abból az áldozatkészségből, amely őt az emberekhez köti, abból az áradó lelki melegségből, amellyel feléjük közelít; csaknem valamennyi arcát ugyanaz a lélekből fakadó melegség önti el. Az ilyenfajta figurális vagy portréfestészet feltételezhetően időszerű marad, mert a lélek aranyfedezetére épül, mert értékei elidegenedő világunkban mind nagyobb erőt, mind szükségesebb vigasztalódást nyújtanak.”

Az életmű összességének és további alakulásának szempontjából, különösen, ha az erdélyi otthon elhagyása utáni korszakára gondolok, fontosnak bizonyult az a szokása, hogy lírai naplóhoz hasonló tényszerűséggel örökítette meg rajzaiban, akvarelljeiben gyakori vándorlásainak táji szépségeit.
Balázs Imre akkori képeinek tematikája a balladás drámaiságtól az életörömig ível, amelyben megtaláljuk a zárt doboz-terektől a végtelenben való nyargalászásig, a szénégető baksa szénfeketéjétől a frissen meszelt falak fehérjéig, az alvadt vér vörös és mélybarna humusz barázdáitól a futó homok szürkéjéig, okkerjéig, a Jordán vizének valószínűtlen kékjéig, a Hargita felett játszó fények táncáig minden intenzív életélményét.

A Balázs Imrei pályának van egy olyan jellemzője, amelyet eddig nem hangsúlyoztunk ki eléggé. Az alkotói rugalmasságát biztosító sokoldalúságát, amelyet az ő esetében inkább sokfelé figyelésnek mondhatnánk, hiszen amellett. hogy kivételesen széleskörű volt olvasottsága, naprakész volt a kulturális, tudományos, politikai tájékozottsága is, ugyanakkor egyéniségéhez tartozott a minden hozzátartozójára való gondot viselés ugyanúgy, mint az, hogy a művészet területén nemcsak festőként, grafikusként, de reklámgrafikusként, szerkesztőként, sőt galériavezetőként és művészeti íróként, valamint kiállítás és művésztelep szervezőként is jeleskedett.

Élet és művészi pályájának fontos részeként könyvelhetjük el azt is, hogy 1970 és 1986 között a Sütő András szerkesztette Új Élet című képes hetilap grafikai tervezője, és művészeti rovatának vezetője volt. Pályatársi szolidaritása számos képzőművészeti cikk szerzőjeként és szerkesztőjeként, és még több képzőművészeti kiállítás szervezőjeként és megnyitójaként kortársai szemében nyilvánvaló volt. Azokban az években az Új Élet Galéria felelőseként, ma úgy mondanánk, hogy kurátoraként, fontos szolgálatot látott el, amikor a kisebbségi művészetnek e hajdani végvárát életre hívta, életben tartotta.

1987-ben kétségbeesett lépésre szánta magát. Magyarországra települve, feláldozva addig kivívott alkotói és társadalmi megbecsülését, néhány barát segítségébe kapaszkodva, szinte a nulláról újra kezdte életét és művészi karrierjét. Nem volt könnyű megtenni ezt 56 évesen. 1989 óta Vácon élt, egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig.

Sok vajjúdáson ment keresztül, míg művészetében újjászületve és megerősödve újra a közönség elé léphetett. Egy sor művésztelep meghívottjaként, valamint gyakori ország-világjáró útjain végig vázlatozta, festette a történelmi Magyarország számos vidékét, a nagyvilág számos szép táját. Mégis szinte kényszeres, de természetes elfogultsággal, festeni leggyakrabban haza, ide az erdélyi tájakra látogatott.

Megújulási képességének bizonyságaként sok szép sikerű magyarországi, külföldi és természetesen több erdélyi egyéni tárlattal nyűgözte le közönséget. Ennek a folyamatnak a betetőzéseként tüntették ki a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével és Hargita Megye Önkormányzatának Életmű díjával.

                                               Vécsi Nagy Zoltán